EJ Tech: Phase in Phase out

Phase in, phase out: azaz bemeneti fázis, kimeneti fázis. És a kettő között egy apró vessző: a tünékeny pillanaté, ami a bemenet és a kimenet, a dagály és az apály között lebeg. Beáramlunk néhányan, darab időre a nagyvárosi fluxusból egy apró, hasáb formájú térbe, ahol ismeretlen rendeltetésű tárgyak tűnnek fel a horizontunkon, különös hangokat hallatva magukból, aztán majd visszaáramlunk napi teendőink és rutinjaink világába.

Mi történik közben? Meddig tart egy pillanat? Mekkora lehet a kiterjedése, térben és időben annak az apró vesszőnek phase in és phase out között?

Úgy hiszem, minden azon múlik, mekkora a távlata a beáramlási oldalnak, és mekkora a távlata a kimenetnek? A vessző egy reláció jelzésére szolgál, nem önmagában áll, nem önmagában képez propozíciót.

A bemeneti oldalt hadd kezdjem jelentős távolságból. Egészen pontosan 1607 február 24-től, amikor a mantovai karneváli időszak csúcsán a Gonzaga-palotában bemutatásra kerül egy bizonyos Claudio Monteverdi Orfeo című műve, az európai operaművészet mintaadó alapformája. Az esemény során a korabeli közönség valami olyasmivel találkozik, ami teljességgel ismeretlen a számára, és ami a mi mai fogalmaink szerint az újmédia névre hallgat. Az újmédia már Monteverdinél is reflektálja önnön újszerűségét, méghozzá olyformán, hogy a mű prológusában egy rövid hangszeres toccatát követően előlép egy magányos alak, és „a zene szellemeként” bemutatkozva köszönti az egybegyűlteket, bejelenti, hogy az elkövetkezőkben mire lehet számítani (úgy a cselekmény mint a művészeti kifejezőeszközök tekintetében), tisztázza, hogy az esemény milyen emelkedett szellemi célokat szolgál, majd a biztonság kedvéért használati utasítást is átnyújt a közönség számára: csendben figyeljék a kibontakozó favolát, az itt bevezetendő új médium legalább annyira igényli a fülek figyelmét, mint a szemekét, az elméét és a szellemét.

Az EJTech alkotópárosa (Kárpáti Judit Eszter és Esteban de la Torre) nem komponáltak ilyesféle prológust kiállításukhoz, a lakonikusan kiállított tárgyegyüttes azonban a megnyitó celebrálóját az újmédium megszemélyesítőjének szerepére hívja. Ebben a minőségében a leghelyesebb, ha követi a későreneszánsz mintaadót, és ha el is mulasztotta méltóképpen – a mű kifejezőeszközeit felhasználva elektronikus énekhangon – köszönteni a tisztelt egybegyűlteket, legalább arról adjon egy előzetes képet, hogy mivel is lesz dolgunk itt ma este, rámutatva a kimeneti oldalra is, a mű távlataira, és mindenképpen ellátva a jelenlévőket a használati utasításokkal, az itt bemutatandó mű mediális természetével.

Nos, haladjunk akkor sorban. A mű három elemből áll: pontosabban áll, fekszik és függ. Kéken, feketén és fehéren. Plasztikai, térformáló és képi minőségekkel. Lágy, rigid és immateriális struktúrák hibridjét képezve, véletlenszerűnek tűnő, ám nagyon is kigondolt téri elrendeződésben. Közvetlen és közvetet megvilágításban, exponált felületekkel és árnyékos oldalakkal, rejtett felszínekkel.

A három elemet látható és láthatatlan összefüggésrendszerek foglalják egybe: technikai apparátusok, amik el nem vágott köldökzsinórokon keresztül táplálják a komponenseket; információs csomagok, amik az apparátusok és a tárgyak közötti csatornákon keringenek; valamint az ezen technológiai rendszerek közvetítésével megszülető efemer hangzó jelenségek, amik a zaj, a plasztikus hang és a zene birodalmának teljes spektrumát bejárják.

Akárcsak Monteverdinél, itt is a hangra fut ki a történet, a hangra, ami az emberi lélegzet felhangosításaként, és az elektromágneses indukció következtében egyaránt ki-be áramlásként történik, és kapcsolatot létesít, közvetítővé válik, közeget hoz létre.

Képzeljünk most magunk elé egy paleolit kori barlangot: tűz világít bele a barlang sötétjébe, a felcsapó lángok remegő fényénél láthatóvá válnak a falakra festett jelek és rajzok, valaki rázendít egy mély, mormoló hangra, amitől a barlang akusztikája olyan rezonanciákat kelt, melyek még a résztvevők csontozatában, vázrendszerében is érezhetők, miközben a szimbolikus tárgyakkal felruházott ceremóniamester elővezeti a rítust, amelyben kapcsolat létesül, közvetítés eszközöltetik ki, liminális közeg jön létre. Egy vessző, ami dimenziókat kapcsol össze.

Az EJTech szívesen jelöli meg művészetét a technospiritualizmus címszóval. A korai opera filozófiai hátterét nyújtó későreneszánsz gondolkodás a spiritus fogalmát a test és a lélek, a materiális és az immateriális szféra közötti állandó oszcilláció közegeként gondolja el. Phase in, phase out, phase in, phase out, a végtelenségig. Az opera teóriája szerint az emberi énekhang a spiritus manifesztációja: az anyagiság feltételei között születő szellem, és másfelől az anyagi világban is rezonanciát keltő lélek.

Az EJTech installációjának három elemében, ahogy működésbe lépnek ebben az erős akusztikájú, félig megvilágított térben, könnyen felismerhetjük spirituális hagyományok archetipikus kellékeit: a totemet, tabernákulumot vagy axis mundit, amelynek hivatása, hogy az immanenciában utaljon a transzcendenciára. Az oltárt, a rítus celebrálásának instrumentumát, amelynek mély hangfrekvenciáktól megmozgatott felülete egyszerre kelt mágikus asszociációkat (repülő szőnyeg), és áldozati képzeteket (leölés előtt némán tátogó halak emlékét). Végül ott az ikon, vagy ikonosztáz, ami egyúttal szentélyelrekesztő is, fehérségével a szemmel már nem látható világosság jelölője.

A fekvő komponens feketéje és a függő komponens fehérje a yin és a yang, azaz a női és a férfi, a hideg és a meleg, a lágy és a kemény, az energiát elnyelő és az energiát termelő kettősségeként jelenik meg, a harmadik komponens kékje azonban kívül áll a dualitások e rendszerén, arra utal, hogy mindig van valami, ami kívül van a dichotómiákon.

Végül állapodjon meg a tekintetünk azon a vizuális motívumon, ami minden bizonnyal elsőként tűnt a szemünkbe: a spirálforma ez, a mű vizuális és technológiai spiritusza. A spirál formájú elektromágnes-tekercs az elektromágneses indukcióval történő hanggenerálás eszköze. A spirál ugyanakkor archaikus szellemi szimbólum, a középpontba vetett hit jelképe, és a középpont felé tartó életgyakorlatok térképe. Mint a keresztény labirintusjárás rítusában, amelyben a középpont felé, majd onnan újra kifelé tartó, spirális pályát követő körkörös mozgásban beavatódás történik, átlényegítő kontempláció.

Az EJTech installációja ilyesfajta bejárásra hívja a résztvevőket, ami éppen olyan széles spektrumú figyelmet és csendet ír elő, mint amilyen a labirintusjáró zarándoktól, vagy Monteverdi operájának első közönségétől elvárt.

Ismeretes, hogy amikor a múlt század derekán a nagy művészetteoretikus, Clement Greenberg a művészet tisztasága és a művészetre irányuló figyelem intenzifikálása mellett tör lándzsát, mennyire radikálisan elszeparálja egymástól a világra kinyíló emberi figyelem modalitásait. A passzusban, amit végszóként idézni szándékozom, a különféle érzékelési területeket vesszőkkel választja el egymástól, a Phase in, Phase out című munka azonban arra emlékeztet bennünket, hogy a vessző nem csak elválaszt, hanem össze is köt:

„Úgy gondolom, szegényes életet él, aki nem szán rendszeresen időt arra, hogy csak álljon és bámuljon, vagy üljön és hallgasson, vagy tapintson, vagy szagoljon, vagy tűnődjön minden különösebb cél nélkül, pusztán azért az elégedettségért, amit abból nyer, amit bámul, amit hallgat, amit érint, amit szagol, vagy amin tűnődik”