Szőnyegekre hangolódni

Hölgyeim és Uraim!

Milyen pozícióból is beszélhetnék itt és most, esztétaként, amely nem próbálná meg intellektuálisan kisajátítani a textíliák kínálta összetett valóságot? Mit kellene tennem ahhoz, hogy a nekik megfelelő módon hangolódhassam a szőnyegekre, kárpitokra, nemezből készült tárgyakra? Nem az lenne vajon a leghelyesebb, ha mindjárt elhallgatnék és ezzel próbálnám felhívni a figyelmet arra a csöndességre, ami a textíliák sajátja, s ami a világ éles zajainak tompításán, halkításán, elviselhetőbbé, sőt kellemesebbé tételén fáradozik?

Ráhangolódni a szőnyegre – ez szó szerinti értelemben valamiféle elcsendesedést kell jelentsen (a zaj nem csak kívülről, de belülről is származik). Ám ha megtörténik az elcsendesedés, akkor az is mindjárt nyilvánvalóvá válik, hogy a textíliák ha csöndesek is, de nem némák. Visszafogottan, néha észrevétlenül terülnek el az épített környezetek beltereiben, mégis képesek rá, hogy megszólítsanak, még ha megnyilatkozásuk módja el is tér mind a verbális nyelvtől, mind a képzőművészetek megnyilvánulásaitól.

Hadd világítsam meg ezt az egyik kedvenc mesémmel: E. B. White írta 1952-ben, magyarul Malac a pácban címmel ismert, az eredeti címe azonban Charlotte’s Web. Legfontosabb szereplői: Wilbur, a kismalac, akit gazdái épp levágni készülnek; Zuckerman gazda, és felesége, Zuckerman asszonyság, valamint egy pók, Charlotte, Wilbur barátja és pártfogója. Nem mellékes, hogy a kismalac hímnemű, a pók pedig nőstény. Charlotte párfogói képessége pedig abban a jelenetben bizonyosodik be, amikor a tervezett malacvágás reggelén a gazda bérese legnagyobb megdöbbenésére egy emberi nyelven megfogalmazott üzenetet fedez fel az ólban a kismalac felett, pókhálóból megszőve: „Ez nem akármilyen malac!”. A béres lelkesülten rohan a gazdához megosztani a hírt, malacuk van - csoda történt a disznóólban! Zuckerman gazda jó érzékkel ismeri fel a jelenségben rejlő turista- és zarándokipari lehetőségeket, így Wilbur megmenekül. A férfiak társasága (Zuckerman gazda, a béres, a bámész látogatók és az irigyek egyaránt) a világ jelenségeinek érzékelése és értelmezése során azt tekinti mérvadónak, ami jelszerű, ami olvasható. Márpedig a pókháló üzenete szerint Wilbur „nem akármilyen malac!” A kérdés csupán az, vajon senki sem veszi észre, hogy ez az üzenet csupán annak köszönheti megszületését, hogy volt valaki, aki testi energiáit megmozgatva, a szó szoros értelmében önmagából valamit odaadva, a gondoskodás, a biztonságba helyezés, az óvás céljait szem előtt tartva és alkotói képességeit maximálisan működtetve létrehozta a pókhálót, ami az üzenet médiumává válhatott? Ha általánosságban a társadalmi realitást (a női munka elismerését), vagy specifikusan a textilművészet kulturális megbecsülését vesszük tekintetbe, be kell lássuk, Charlotte-ra és a hozzá hasonlókra nemegyszer semmiféle figyelem nem hárul, mert tevékenységük elsősorban nem jelek és fogalmi nyelven adható-vehető üzenetek létrehozására irányul, hanem a gondoskodás gesztusából ered, ami tett és nem pedig adható- vehető üzenet. E. B. White meséje igazságot szolgáltat Charlotte-nak, a női munkának és a textilművészetnek (legyenek bár gyakorlói nők vagy férfiak): Zuckerman asszony ugyanis a csodás kismalac felett kitört eufória közepén azt a józan belátást intézi férjurához, hogy véleménye szerint inkább a pókuk rendkívüli!

Vajon mi kell ahhoz, hogy valaki – Zuckerman asszonyhoz hasonlóan – képessé váljon felismerni a textilművészet jelentőségét? Valószínűleg az, hogy ellent tudjon állni a modern kultúrában mindenek fölött állónak tekintett fogalmiság és az azt szolgáló vizualitás abszolutizálásának. Ahhoz, hogy a textíliák komplex minőségeit érzékelni tudjuk, engednünk kell, hogy taktilis érzékelésünk, hőérzékelésünk, a testünk és környezetünk viszonyának érzékelése, ergonómiai szükségleteink és a használati értékre vonatkozó elemi vágyunk rehabilitálódjék. Hogy ne csak a „szöveget” olvassuk ki a hálóból, hanem fizikai minőségeinek teljességében hagyjuk érvényesülni a „szövetet” (a két fogalom, textus és textil, közös gyökere a görög techné fogalom!).

A feszültség, ami a modern textilművészetet kezdetei óta körülveszi, tudnillik, hogy művészetnek tekintendő-e vagy inkább valamiféle háztáji, efemer, dekoratív tevékenységnek, ma leginkább a design társadalmi szerepének felismerésével oldható fel. Ez annak elismerését is magával hozza, hogy a textíliák nem csak a figyelem fókuszában, hanem a figyelem perifériáján is tökéletesen a helyükön vannak. Ahogyan a jelen tárlat is méltán demonstrálja, a lágy anyagokkal dolgozó alkotók a művészet exkluzív tereitől a használati tárgyak világáig mindenhol figyelemreméltó teljesítményt nyújthatnak, hiszen az emberi érzékenység egyaránt fogékony munkájuk vizuális, taktilis, emocionális, funkcionális és mentális aspektusaira.

Hadd zárjam végül mondandómat azzal az észrevétellel, hogy a textíliák nem csupán arra invitálnak, hogy érzékenységünk egészével, összetett módon hangolódjunk rájuk (és használjuk őket, élvezzük a beléjük szőtt gondoskodást), hanem abban is elsőrangú segítők (és ennyiben régi rokonságuk az építészettel megkérdőjelezhetetlen), hogy az általuk hangolt terekben és környezetekben mi emberek egymásra hangolódhassunk.